A jó coaching beszélgetésekben mindig történik valami. Nem mindig az, amire számítottunk, amit elterveztünk. Gyakran valami fontosabb.
Hogyan történhet ez?
A beszélgetés keretei lehetőséget adnak arra, hogy a jelenben figyeljünk magunkra és arra, ami van. Arra, ami van és abban magunkra. Hogy megálljunk, érezzünk, megfogalmazzunk, tudatosítsunk, megértsünk, elfogadjunk. Még mielőtt tovább sietnénk. Valahová. Valahová máshová. Valahová máshová, mint ami van.
Amikor lassítunk, itt nem vagyunk egyedül. Nem kell attól félnünk, hogy elesünk. Mert lehet, hogy elesünk. Lehet, hogy megütjük magunkat. Lehet, hogy fájni is fog. De félni mégsem kell, hogy elesünk. Mert fel is állunk, megyünk tovább és nem egyedül. Van, aki segít lassítani, megállni, szétnézni, szétnézni kívül-belül, meglátni, észrevenni, máshogy látni.
Amit így látok, az is én vagyok. Csak szemből, a tükörből. Annyit láthatok, amennyit megmutatok magamnak, amennyire beleállok a tükörbe.
Mégis mire jó ez?
Minél jobban látom magamat, annál jobban tudom, hogy mi jó nekem, és hogy hogyan lehet jó nekem úgy, hogy másoknak is jó legyen. Minél jobban tudom, hogy mi jó nekem és másoknak, annál jobban, biztosabban tudok dönteni. Minél biztosabban és kongruensebben tudok dönteni, annál könnyebb meg is valósítanom azt, és a döntésemhez illeszkedő viselkedéseket választanom.
Akkor most már minden jóra fordul?
Nem. Nem minden. Csak az, amiért vállalom a felelősséget. És az, amit még a tóba dobott kövem hulláma megmozdít. Bennem, másokban, a környezetemben.
Ez nem volt hét perc.
Akkor most a maradék időben egy kicsit csendben leszek.
